Apa nélkül 1

Apa nélkül 1

Dramione

(Befejezetlen)

Leírás: Újabb olvasnivaló érkezik a Dramione fanoknak A történet 5 évvel a végső csata után játszódik, tehát főhőseink a húszas éveik elején járnak. Ron és Hermione kapcsolatáról annyit kell tudni, hogy az a csók sohasem csattant el közöttük, olyanok egymásnak, akár a testvérek, azaz semmi szerelem, nincs Rose, se Hugo. Bellatrixre még szükségem lesz a történetemben, ezért őt a csata folyamán mégse ölte meg Molly, hanem Malfoyékkal ő is elmenekült, próbálva elbújni az őket köröző aurorok elől. Harry és Ron sikeresen bekerültek a Mágiaügyi Minisztérium Auror Parancsnokságára, Hermione pedig kis időre visszavonult a mugli Londonba kislányával, Jade-del, és ő lett a Magic Pum nevű bár tulajdonosa. Hogy kitől van a kislány? Körülbelül az első mondatokból kiderül. Ó, és majd elfelejtettem: Hermione nem törölte ki a szülei emlékeit, hiszen ők is szerepet kapnak.

Első fejezet

*Hermione

- Anya, mutatsz nekem róla képet? – Merengésemből kislányom, Jade hangja ébresztett fel. Ráemeltem tekintetemet, aztán egyből mosolyognom kellett: kezei közt a szüleimtől kapott mackóját szorongatta.
- Kiről, Édesem?
- Apáról – válaszolta halkan.
- Persze, Drágám! – Végigsimítva kislányom arcán, felkeltem a fotelből, és az egyik szekrényhez lépve a legfelső polcról lelebegtettem egy poros fotóalbumot.
Visszasétáltam az ülőalkalmatossághoz, majd újra helyet foglalva kinyitottam a sötétzöld kötésű albumot. Eközben Jade is befészkelte magát mellém. Fellapozva a könyvet, megálltam az első képnél:
Egy tizennyolc éves fiú nézett vissza ránk, gúnyos mosollyal a szája szegletében.
- Nem is hasonlít rám – jegyezte meg Jade.
- De, a szeme olyan, mint a tied – mondtam, s végigsimítottam hosszú barna haján.
Jade elmosolyodott, majd kis kezeivel lapozott egyet.
- Ez milyen kép, anya?
- A Roxfortban készült, amikor még hatodévesek voltunk. Ők a griffendélesek, látod? – mutattam a vörös-arany dísztaláros csoportra. – Ott van Ron és Harry bácsi.
- Ő a télapó? – kérdezett újra Jade. Muszáj volt elnevetnem magam.
- Nem, Édesem! Ő az iskola igazgatója volt, Dumbledore professzor.
- De akkor miért van ilyen nagy szakálla?
- Azért Kincsem, mert a professzor már nagyon idős volt.
- Értem. – Kerek arcára apró mosoly ült ki, mikor megtalált a fényképen. – Tetszik a hajad, most szerintem túl egyenes, de nekem így is szép vagy, anya! – Gyerekek és az örökös őszinteség. Ezen muszáj volt elmosolyodnom.
- Miért álltok olyan messze egymástól?
- Tudod, két különböző házba jártunk, ő mardekáros, én griffendéles voltam. Amikor iskolások voltunk, nem igazán kedveltük egymást.
- De miért nem? – kíváncsiskodott tovább.
- Mondjuk úgy, hogy akkoriban ő volt a rosszfiú.
Jade újra lapozott. Egy számomra nagyon fontos képhez érkeztünk. A szívem majd összefacsarodott, mikor végignéztem a mosolygó szerelmespáron.
- Anya? – kérdezte gondolkodó arckifejezéssel. – Ez a fénykép miért nem mozog?
- Azért, mert ez mugli fényképezőgéppel készült, de ha nagyon szeretnéd, elmesélem a történetét.
Jade mosolyogva fészkelte be magát az ölembe, s kezembe véve az ifjú Hermionét és Dracót ábrázoló fotót, mesélni kezdtem:

A Roxfort elvégzése után, visszaköltöztem Londonba a szüleimhez, Jade és George Grangerhez. Kis időre el akartam feledkezni a varázsvilágról, túl akartam tenni magam a háború veszteségein. Persze Harryvel és a Weasley családdal továbbra is tartottam a kapcsolatot, hisz egy bizonyos részben ők is a családomhoz tartoznak.
Mugli érettségi vizsga híján, csak egy egyszerű pultos állást tudtam szerezni magamnak, de azt gondoltam, hogy amíg összeszedem magam, addig némi pénzszerzésre ez is megteszi.
A nyár, majd az ősz is gyorsan elrepült varázstalan életemben. Míg én kávét főztem, és poharakat törölgettem, két legjobb barátom nekivágott az aurorképzőnek.
Egy kora téli nap volt, épp lehullott az első hó, mikor egy magas, fekete kabátos férfi lépett a bárba. Egy elegáns mozdulattal lesöpörte a válláról a fehér csapadékot, majd helyet foglalt előttem a pultnál. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az. Próbáltam elnyomni vele szemben érzett ellenszenvemet… Kisseb-nagyobb sikerrel.
- Malfoy, adhatok valamit? – kérdeztem.
- Egy ká… - akadt meg a mondatában, mikor felém fordulva felismert. – Granger, te itt?
- Igen, tudod én erre lakom. Na, de hol a gúnyos hangsúly? – néztem rá értetlenül, mintha beteg lenne.
- Van elég bajom a vitáinkon kívül is. Bocs, ha kiábrándítalak.
- Ezek szerint tényleg rossz a helyzet. Kérsz valamit? – Hiába ordibált velem egy gonosz hang a fejemben, nem tudtam elsiklani afelett, hogy tényleg nem festett valami jól.
- Egy kávé most nagyon jól esne – motyogta fáradtan.
- Elég ramatyul nézel ki, már bocs – mondtam, miközben a kávégép körül sürgölődtem.
- Hidd el, úgy is érzem magam.
- Tessék! – tettem le elé a gőzölgő italt.
- Kösz! – Belekortyolt, majd felém fordult.
- Azt ugye már tisztáztuk, hogy én miért vagyok itt, na de az iskola kiskirálya mit keres a muglik között? Majd’ megöl a kíváncsiság! – jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban.
- Nem igazán szeretnék erről beszélni, pláne, hogy így beszélsz velem.
- Bocs, én csak… - próbáltam szabadkozni.
- Tudom. Legyen annyi elég, hogy eljöttem otthonról.
Néma csend telepedett kettőnk közé. Egy belépő hölgy törte meg a csendet.
- Mindjárt visszajövök.
- Rendben – mondta, majd újra a kávéjába kortyolt.
- Jó reggelt, Mrs. Foster! A szokásosat? – Az idős hölgy csak bólintott, és leült az egyik asztalhoz az ablaknál, hogy rágyújthasson. A cappuchinója hamar elkészült.
- Köszönöm, kedveském! - Mrs. Foster 5 fontot nyomott a kezembe.
Miután távozott, újra Malfoynak szenteltem a figyelmemet.
- Kérsz még valamit?
- Nem, köszönöm! Nincs nálam több mugli pénz.
- Ha gondolod, én tudok neked valamennyit váltani – jegyeztem meg félvállról. – Beletrafálok, ha arra gondolok, hogy apád miatt nem akarsz a Gringottsban váltani?
- Nem hiába neveztek téged az iskola legokosabb boszorkányának – mosolyodott el. Talán életemben először láttam őt így.
- Amúgy van hova menned? – kérdeztem, miközben a pultra tett galleonjait fontra váltottam.
- Hát, pár napja egy motelben szálltam meg, de nem hiszem, hogy sokáig bírnám ott. Rosszabb, mint a Foltozott Üst – mondta fintorogva.
Pár percig gondolkodtam a poharakat törölgetve, mikor egy lehetetlen ötlet jutott eszembe. Én és az átkozott griffendéles segítőkészségem.
- Figyelj, Draco! – hangsúlyoztam ki a keresztnevét. – Igaz, hogy nem vagyunk túl jóban, sőt… De ha gondolod, akkor fel tudom ajánlani a vendégszobánkat, amíg nem találsz egy normális helyet.
- Egyáltalán nem szorulok arra, hogy megszánj! – válaszolta Draco kissé ingerülten.
- Nem így gondoltam. Vedd ezt fegyverszünetnek.
Arca kisimult, aztán furcsán méregetett engem.
- És a szüleid mit szólnának ahhoz, hogy pasikat hordanál haza? – kérdezte megenyhülve.
- A napjuk háromnegyed részét a rendelőjükben töltik, szóval nem sok vizet zavarnak.
- Még végiggondolom. Itt megtalállak? – kelt fel a pulttól.
Bólintottam, mire ő hátat fordított, és elsétált. 

- Mond, hogy vissza fog menni! – szólalt meg Jade izgatottan.
- Nyugalom, majd megtudod, de most gyere, menjük ki egy kicsit a szabadba – keltem fel a fotelből.
- Jó, de meg kell ígérned, hogy este folytatod.
- Ígérem, de most futás öltözni, nehogy megfázz!


Kora őszi szél csapta meg az arcomat. Összébb húzva magamon a vászonkabátomat, felkeltem a padról, amin addig ültem, és a hintázó kislányomhoz léptem.
- Anya, nézd, milyen gyorsan lököm magam! – kacagott fel Jade.
- Ügyes vagy kincsem, de óvatosan, nehogy kiess! Addig a mami visszaül a padra. – Puszit nyomva barna fürtjeire, visszaindultam előbbi helyemre, ahol egy negyvenes éveiben járó nő igazította meg kisfia kabátját.
Csendesen leültem melléjük, majd eltakarva egy napilappal a Prófétát kezdtem olvasni.
- Sehol egy újabb lázadozás, ideje volt már, hogy végre valami jó hírt is leközöljenek az újságban – szólalt meg a nő, miután a szőke kisfiú a hinták felé sétált.
- Ó, ön is? Nem tudtam, hogy más boszorkány is lakik itt rajtunk kívül – böktem fejemmel Jade felé.
- Csak most költöztünk ide a héten – mosolyodott el a nő.
- Hermione – nyújtottam neki a kezemet.
- Stella – nyújtotta ő is. – A te kislányod? – Bólintottam. – Elég fiatalon szülhettél. Nem rosszból mondom, csak megjegyeztem. Hány éves?
- Négy és fél. Sokan emlegetik, hogy túl korai volt, de nélküle nem tudom, mit kezdenék magammal.
- És a kicsi édesapja? Biztos nagyon szereti a kislányotokat.
- Sajnos nem vagyunk együtt, nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan szerettük volna.
Ekkor vettem alaposabban szemügyre a fiút. Tejfölszőke haja megmosolyogtatott, rögtön Ő jutott róla eszembe.
- Szegénykém, teljesen le van törve. Úgy volt, hogy az apja hozza el, de behívták a Minisztériumba. Rajta kívül nem igen szeret mással lenni, még velem se, hiába nevelem pólyás kora óta.
- Ó, szóval nem a fia? Azt hittem.
- Semmi baj – nevette el magát Stella. – Nézze, úgy látszik a kislánya megtörte a jeget – mutatott a nevető gyerekek felé.
- Jade mindenkit az ujjai köré csavar.
Percekig figyeltük még a gyerekeket a padon ülve.
- Azt hiszem, mi megyünk lassan, kezd hűvösebb lenni. Jade, édesem!
- Jövök mami! Szia, Will!
- Gondolom, majd még összefutunk, Stella.
- Remélem.


- Összebarátkoztál azzal a kisfiúval?
- Igen, csak egy kicsit morcos volt. Te is észrevetted, hogy olyan a haja, mint apának? – Megfigyelőképessége persze most sem hagyta cserben.
- Igen, nekem is feltűnt, Drágám – mosolyogtam Jade-re, miközben kézen fogva sétáltunk a házunk felé.
- Otthon ugye folytatod a mesét? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Ha ebédkor mindent megeszel, akkor folytatom.
- Ez zsarolás – fonta össze maga előtt apró kezeit.
- Egyezség – mosolyodtam el.
- Na persze…

*Draco

- Bújj ki gyorsan a kabátodból, mielőtt rád melegedne! – hallottam meg Stella hangját az előcsarnokból. Felkeltem az íróasztalomtól, és az érkezők elé siettem.
- Apa már hazajött? – kérdezte egy vékony fiúhang.
- Igen, fiam, itt vagyok! – léptem mögéjük, s mosolyogva guggoltam le, hogy megöleljem Willt.
- Apa! – bújt karjaim közé. – Kinn voltunk a játszón, kár, hogy kihagytad. – Lelkendezve kezdett mesélni a délelőttjéről, miközben kézen fogva őt, besétáltunk az irodámba. Stella a konyhába indult.
- És jól viselkedtél?
- Apa! Tudod, hogy én mindig jó vagyok – korholt le az ötéves fiú.
- Sose kételkedtem ebben. – Felemelve beültettem az ölembe, s úgy figyeltem tovább, amit mesélt.
- Megismerkedtem egy lánnyal a hintánál. Megmutatta, hogy milyen gyorsan tudja lökni magát.
- Igen? És hogy hívták a kislányt?
- Jade-nek.
- Örülök, hogy barátkozol, majd egyszer bemutatod.
- Rendben – fordult az asztalom felé, majd körbenézett az irodában. – Apa?! Az milyen könyv?
- Melyik, Will?
- Az! – mutatott a nagy könyvespolc legtetején heverő piros könyvre.
- Mindjárt megnézzük – nyúltam a pálcámért, és elmormolva egy begyűjtő bűbájt, már a kezemben is tartottam a könyvet.
- Mi ez?
- Egy fotóalbum a roxfortos éveimről.
- Megnézhetem?
- Csak tessék – nyitottam ki neki az albumot.
Kíváncsian kezdett lapozgatni a fotók között, míg meg nem állt egy számára különös képnél.
- Apa?! Ez egy mugli kép? – Will teljesen meglepett a kérdésével.
- Miből gondolod ezt?
- Ez a kép nem mozog.
- Ügyes vagy, hogy észrevetted – dicsértem meg.
- Ő az anyukám melletted?
- Akár ő is lehetne… - motyogtam a képet nézve.
- Nem értem…
- Nem is kell – néztem a mogyoróbarna szemeibe, melyekről mindig a fotón szereplő lány jutott eszembe. - Majd ha nagy leszel megérted.
- Mesélsz róla? – mutatott a barna hajú lányra.
- Hát persze.

Minden a Roxfortban kezdődött. Már akkor elegem volt az apám, Lucius hatalommániájából. Mindenáron a sötét oldalra akart állítani, csak azt felejtette el figyelembe venni, hogy én ezt egyáltalán nem akartam.
Ezért is történt az, hogy a hetedik évben nem utaztam haza a karácsonyi szünetben.
December 23-án reggel indultak a diákok az Expresszhez. Alig maradtunk többen tíz-tizenöt főnél az iskolában. A nap nagy részét átaludtam, mivel egy kisebb karácsonyi partit rendeztünk előző este, ahol egy kissé többet ihattam a kelleténél.
Az esti lakomán csupán én ültem egyedül a Mardekár asztalánál. A többség a hugrabuggosok és a hollóhátasok közül maradtak az ünnepekre. Ám nem csak én voltam egyedül: A Griffendél asztalánál is csak egyetlen diák ült, a pedáns Hermione Granger. Valószínűleg amiatt szomorkodott, hogy a barátai nélkül maradt, de a termet átjáró ünnepi hangulat őt is magával ragadta.
Talán a karácsony miatt lehetett, de megesett rajta a szívem. Igazából sose voltunk jóban, sőt… Állandóan a másikat piszkáltuk, de az, hogy ott ült egy ilyen szép napon egyedül, elkeserített.
Fogtam magam és átsétálva hozzá, aztán megszólítottam:
- Hé, Granger! Nem bánnád, ha csatlakoznék hozzád?
- Kérlek, Malfoy! Csak most az egyszer kímélj meg magadtól, rendben? – nézett fel rám fáradtan a mogyoróbarna szemeivel.
- Nyugalom, én csak kedveskedni akartam, mivel úgy látom, Potterék elhagytak.
- Figyelj, tényleg nem kell jópofiznod, oké? Én inkább lelépek – kelt fel és meg sem várva válaszomat, kisietett a Nagyterem ajtaján.
Persze ezzel csak felbosszantott, hiszen engem nem lehet csak úgy faképnél hagyni.
Lerogyva az oroszlánosok asztalához, azon kezdtem gondolkodni, mit is kezdjek magammal a szünet alatt.
Eszembe ötlött egy esetleges roxmortsi kiruccanás, bár magamat ismerve, egyedül azt se élveztem volna. Körbepillantva a teremben ráadásul egy normális alakot sem találtam, akivel legalább beszélgetni lehetett volna.
Így jutottam arra a döntésre, hogy újra felkeresem Grangert.
Mondjuk nem ez bizonyult a világ legegyszerűbb feladatának, mivel a könyvtárban, az egyetlen helyen, ahol szerintem lehetett volna, ott sajnos nem találtam.
Hogy kicsit lecsillapítsam magam, akkori rossz szokásomhoz híven elindultam a csillagvizsgáló-toronyba, hogy elszívjak egy szál cigarettát.

Halk kopogtatás zavart meg a mesélésben. Mindketten az ajtó felé néztünk, melyen Stella dugta be a fejét.
- Bocsánat, ha megzavartam valamit, de egy bizonyos Mr. Ray vár rád a hallban, Draco.
- Ó, már vártam! Will, te addig menj és segíts Stellának a konyhában. Ígérem, amint tudom, folytatom. – Megcsókoltam a homlokát, majd letettem az ölemből.
- Szavadon foglak! – fordult vissza egy mosollyal az arcán. Vérbeli Malfoy.