2012. szeptember 11., kedd

Hermione Granger titkos beszélgetése Victor Krummal



Hermione Granger titkos beszélgetése Victor Krummal
Dramione
(Befejezett)

Leírás: Dumbledor Serege fanfiction versenyére íródott ez a kis szösszenet:) Dramione (mi más?) egy kis Victor Krummal ízesítve:)



-          Ugye tudod, hogy akár ki is csaphatnak minket, ha kiderül, hogy itt vagyunk? – mondtam csípőre tett kézzel a fák árnyékából felém közeledő alaknak.
-          Nem ez lenne az első szabályszegésünk, nem igaz? – Illata megcsapta az orromat, ahogy közelebb lépett és kezeit a hátam mögött álló fának támasztotta közrezárva engem. – Hiányoztál! – suttogta, ajkait csak pár centiméter választotta el az enyémektől.
-          Te is nekem, de ez nem mehet így tovább, te is tudod, Draco. – Kezem önkéntelenül indult el, hogy eltűrjek egy szemébe lógó tejföl szőke tincset. – Utálom ezt a titkolózást, utálom, hogy hazudoznom kell a legjobb barátaimnak. Azt hiszed olyan könnyű Harryt átverni? Tudja, hogy titkolok előle valamit, és őt ismerve előbb vagy utóbb ki fogja deríteni. – Nem nézett rám, szürke szemei az erdőt pásztázták, mintha azt várná, mikor ugrik elő Harry az egyik bokor mögül, felkiáltva, hogy „Megvagytok!”. – Szeretlek, de nekem ez így nem megy. – Épp ki akartam lépni a karjai közül, mikor ágyúdörrenést hallottunk a tó irányából. Mind ketten odakaptuk a fejünket. – Ez meg mi volt?
-          Nem tudom – válaszolta egyszerűen.
-          Menjünk vissza a kastélyhoz! – Kibújva a karja alatt elindultam az ösvényen a fény felé. Ahogy ritkulni kezdtek a fák már láthattam a Roxfort égig nyúló tornyait.
-          Hermione – hallottam még Draco hangját, de már messze jártam az erdőtől. Nem akartam, hogy meglássanak együtt. Hülyeség, nagyon is ezt akartam. Fel akarom ezt vállalni, nem akarok bujkálni, szeretni akarom őt, szeretni Draco Malfoyt.
A kastélyhoz érve hatalmas tömeg fogadott. Nem tévedhetek nagyot, ha azt mondom, ott volt az egész iskola.
- Hermione, gyere! – hallottam meg Ron hangját, mire a tömeg feje fölött kapálódzó kezei felé indultam. – Ezt látnod kell! - Húzott maga után, amikor mellé értem. – Csak úgy előbukkant a tóból, nagyon klasszul nézett ki. Olyan, mint valami kísértet hajó, nem?
Ron lelkesen mutogatott a tó felé, ahol valóban egy hatalmas hajó állt és utasai épp partra szálltak. Élükön egy őszülő magas férfi igyekezett Dumbledor felé, mögötte egy termetes fiú, aki valahogy túl ismerősnek tűnt, de a félhomályban nem tudtam kivenni teljesen az arcát.
-          Ez ő! – kiáltotta fel egy másodéves hugrabugoss fiú.
-          Krum!
-          Krum!
-          Viktor Krum! – suttogták többen is, mire legyintettem egyet és a fiúkhoz fordultam.
-          Én megfagyok, inkább visszamegyek a kastélyba – de választ persze nem kaptam, Ron, mint akit megbűvöltek bámulta a dumstrangos fiút, Harry meg az eseményeket figyelte.
Fázósan húztam össze a taláromat, miközben a nagykapu felé igyekezetem. A kastélyban már otthonosabb meleg fogadott. Nem mentem egyenesen a nagyterembe, inkább sétálni indultam az egyik folyósón, amíg a többiek kibámészkodják magukat, addig legalább élvezetesebb programot keresek magamnak. Gondolataimból egy hideg kéz érintése zökkentett ki, ami megragadta a karomat és az egyik lovagi páncél árnyékába húzott. Egy évvel ezelőtt még talán tiltakoztam volna a dolog iránt, de már tudtam jól, hogy ki az elrablóm, nem ez volt az első ilyen alkalom.
-          Valami félbe maradt – suttogta Draco közel az arcomhoz. Elmosolyodtam. A hangjától megremegtem. Még mindig hihetetlennek találtam, hogy ő és én… És erre a gondolatra eszembe jutott az imént elkezdett beszélgetésünk. – Beszélhetünk? – kérdeztem halkan. Kicsit eltávolodott tőlem, szemei most nem mosolyogtak. Tudom, hogy nem egyszerű dolgot kérek tőle, de nekem ez fontos volt. – Nem akarok tovább titkolózni. Persze, élvezetes titokban találkozgatni, együtt tölteni az éjszakákat, megszökni, de utálom, hogy Harryéket átverem. Joguk van tudni róla. Ők a barátaim, biztos megértenék.
-          Te hallod, amit mondasz? – csattant fel. – Még hogy Szent Potter megértse, hogy egy magamfajtával vagy? És szerinted az én barátaim mit szólnának, sőt… az apám mit szólna, ha a fülébe jutna, hogy egy sárvé… - Hirtelen hallgatott el, de ez már nem változtatott azon, hogy majdnem kimondta. – Bocsáss meg, tudod, hogy nem úgy értettem, Hermione. – De én már nem figyeltem rá, könnyeimmel küszködve szaladtam a nagyterem felé.
Tudtam jól, tudtam jól, hogy ez lesz. Mindig is szégyellt engem, mert az én vérem nem olyan értékes, mint az övé. De ez miért számít? Oké, csinos sem vagyok, de bányarém sem, eszem van, több mint itt bármelyik korombelinek, lehet velem értelmesen társalogni, akkor meg miért kell az átkozott véremmel foglalkoznia?
Hallottam, ahogy a nyomomban van, de gyorsan bevágtam pár alsóbb éves elé és az asztalunkhoz siettem.
Ron és Harry még mindig a vendégekkel voltak elfoglalva, észre se vették rossz lelkiállapotomat.
Körülöttem a lányok is meg voltak őrülve, azon civakodtak, melyikük menjen előbb oda Krumhoz autogramot kérni.
-          Hülye libák – vetettem oda. – Nem értem, mit vagytok oda, ő csak egy kviddicsjátékos.
Halló távolságon belül mindenki rámkapta a tekintetét és úgy bámultak, mintha megőrültem volna.
-          Csak egy kviddicsjátékos? – kiabált rám Ron. A további szitkozódását inkább próbáltam kizárni. A vacsora gyorsan lement, mindenki túl izgatott volt a Trimágus Tusa miatt.
Eltelt egy hét…
Draco egyetlen levele se talált válaszra, nem jelentem meg egyik találkozónkon sem, inkább a roxforti birtokot jártam órákon át egyedül. Így történt egyszer, hogy a tó partján Viktor Krumba ütköztem. Közelebbről megnézve tényleg egész helyes fiú volt, de még így se tartottam az esetemnek. Pontosan tudjuk, hogy ki az esetem…
-          Én sajnálni, ne haragudj! – mondta a bolgár fiú vicces akcentusával. Elmosolyodtam és elvettem tőle a könyvemet, amit az ütközésünk során ejtettem el.
-          Semmi baj. Hermione Granger! – nyújtottam felé a kezemet. Ő azonnal elfogadta és megrázta azt.
-          Örülök, én Viktor! Öhm… Te Harry Potter barátja, igaz?
-          Igen – bólintottam. Magamban azon tanakodtam, mit is mondhatnék neki, ekkor pillantottam meg Dracót céltalanul a tó felé sétálva. – Viktor, nincs kedved leülni itt velem? Mindjárt naplemente, kár lenne kihagynod.
-          Persze – mosolyodott el és követve engem leültünk egy fa tövébe.
-          Na és, hogy tetszik Roxfort?
-          Szép a kastély, nekünk is van, de ez kedvesebb. Nálunk minden komor lenni, itt vidám. Mindenki szeret. – Ezen mindketten felkuncogtunk.
-          Csodálkozol? A lányok odavannak érted, mert kviddicssztár vagy. Ha csak meglátnak, elolvadnak tőled.
-          Te is, Hermijoni?
-          Nem akarlak megsérteni, de nekem van valakim, akit szeretek és…
-          Végre.
-          Tessék?
-          Hermijoni az első, aki nem rajong. Hermijonival lehetek barát – lelkesedett fel a fiú. Értetlen arckifejezésemet látva megpróbálta elmagyarázni, hogy is értette a dolgot. – Nincsenek barátok nekem, lányok szeretnek engem, én nem őket, csak beszélni akarok velük, mást nem.
Gondoljuk csak végig jól értettem-e. Örül annak, hogy nem vagyok belé szerelmes, mert így lehetünk barátok. Ez világos. A lányok szeretik őt, de ő a lányokat nem. De ő a lányokat nem. Nem szereti a lányokat. NEM SZERETI A LÁNYOKAT? VIKTOR KRUM MELEG?!?!?!?!
-          Te… - közelebb hajoltam, hogy más nehogy meghallja - … meleg vagy? – Kimondani is ijesztő volt.
-          Igen – motyogta.
Sokkolt a hír. Körbenéztem, tekintetem véletlenül találkozott a megtorpanó Dracóéval, ekkor tűnt fel, hogy még mindig közel vagyunk hajolva egymáshoz Viktorral és Draco ezt félre érthette. Nem baj, legyen csak féltékeny, megérdemli, hogy ő is szenvedjen egy kicsit. De ha féltékeny… Ha féltékeny az azt jelenti, hogy szeret, hogy tényleg szeret…
-          Ugye ez titok marad? – kérdezte Viktor.
-          Persze, bízhatsz bennem.
Ezt követően részletesen kifejtette, már amennyire szókincse engedte, mi tetszik neki az iskolánkban, mesélt a sajátjáról és magáról. Az idő gyorsan repült, amikor együtt voltunk és egyre jobban összebarátkoztunk. Egyik nap még a karácsonyi bálra is meghívott.
-          Tudom, butaság, de mást nem tudok hívni, Hermijoni, te vagy a barátom. Akit akarok, nem lehet… - harapta el a mondat végét.
-          Lenne, akit meg akarnál hívni? – kérdeztem mosolyogva.
-          Van egy fiú, de kinevetnének.
-          Elárulod a nevét?
-          Ő is bajnok…
-          Harry???
-          Neem – vágta rá azonnal. – A másik magas.
-          Cedric Diggory?
Viktor kissé elpirult, ahogy kimondtam a nevét, ebből tudtam, rá gondolt. Nem volt szívem kiábrándítani, tudtommal Cedric nem meleg, így inkább visszatereltem a szót a bálra.
-          Szívesen elmegyek veled, ha ezt szeretnéd.
-          És az udvarlód, nem baj? – kérdezte, közben a könyvtár felé vettük az irányt. Amióta lehullt az első hó, a tópart helyett ide jártunk együtt. Sokat meséltem neki Dracóról és a közöttünk lévő kapcsolatról. Viktor érkezése óta többször próbált bocsánatot kérni, de nem hagytam neki. Szenvedjen most ő helyettem, ő is mindig megbánt engem, most fordul a kocka.
-          Most kicsit összekaptunk, de nem fog haragudni miatta – Remélem, tettem hozzá gondolatban. Hisz miért is haragudna? Vele úgyse mehetek a bálba, hisz „Mit szólnának a barátaim?”. – Van egy ötletem.
-          Hallgatlak.

Eljött a bál estéje…
A fodros zöld ruhát, mintha csak rám tervezték volna. Mindenhol passzolt. Viktor a Kövér Dáma portréja előtt várt rám dísztalárjában és kézen fogva indultunk el a nagyterem felé. Többen megbámultak minket, de most ez érdekelt a legkevésbé. Egyetlen tekintetet kerestem…
-          Gyönyörű vagy – suttogta Krum, mikor beálltunk a bajnokok sorába.
Megszólalt a zene és mi keringőzni kezdtünk. Egy, két, há’, egy, két, há’.
Tánc közben csak Viktor arcát figyeltem, de éreztem, hogy mindenki minket bámul.
-          Látod őt? – kérdeztem halkan, Dracóra célozva.
-          Téged néz – mondta mosolyogva. – Mindjárt felrobban.
-          Akkor sikerünk van – nevettem fel halkan. Közben láttam, ahogy Viktor a mellettünk táncoló Cho-Cedric párost figyeli. – Sajnálom ezt – motyogtam.
-          Ugyan, annyi lehetőség lenni még, most Hermijoni boldogsága fontos.
-          Szerinted sikerül a tervünk?
-          Igen!
Tovább táncoltunk, változott a zene ritmusa, gyorsabb, pörgősebb dallam csendült fel. Vidáman dülöngéltünk, nevetgéltünk, nagyon jól éreztük együtt magunkat, de a gyomrom mindvégig görcsben volt. Volt egy tervünk, hetek óta ezen dolgoztunk. Vissza akartam kapni Dracót, de nem akartam, hogy az legyen, mint pár hónappal korábban, titkolózás és hazudozás. Azt akarom, hogy dobjon félre mindent és vállalja fel, hogy szeret engem. Elterveztük, hogy a legvégsőkig elmenve megpróbáljuk olyan féltékennyé tenni, hogy meggondolatlanul cselekedjen és ő maga fedje fel a titkunkat. Viktornak ez azért is volt jó, mert így legalább eltereltem Cedricről a gondolatait.
-          Kiugrom a mosdóba – húzódtam el Viktortól az egyik dal végén.
-          Rendben.
Az egyik folyosón haladva léptek zaját hallottam magam mögött, próbáltam nem figyelni rá, minél előbb el akartam érni a lány wc ajtaját. Na, nem mintha az megállította volna a követőmet.
-          Mit művelsz? – kiabáltam fel, mikor becsapódott mögöttem az ajtó.
-          Én mit művelek? Te mit művelsz? Mit képzelsz magadról, he? Azt hiszed, velem csak úgy megteheted ezt? A bolgár izomagy elcsavarta a fejed, vagy vele is csak úgy játszadozol, mint velem? – Draco feje szinte majd fel robbant az idegességtől, egy ér kidagadt a homlokán, ahogy ordibált.
-          Mi közöd van hozzá? Veled úgyse lehetek, nem igaz? Hogy illene már össze egy ilyen ostoba sárvérű a tökéletes aranyvérű személyeddel?
-          Mi közöm van hozzá? Hát nem érted? Szeretlek, te meg csak így keresztüllépsz rajtam.
-          Ha szeretnél bebizonyítanád. – Feltéptem az ajtót és elrohantam. Ez akár a védjegyemmé is válhatna.
A táncparkett szélén már várt rám Krum.
-          Minden rendben? – kérdezte aggódva az arcomat nézve.
-          Persze, táncoljunk.
Egy lassú szám következett. Viktor karjaiba borulva ringatóztunk a zenére, mikor valaki félrerántott és arrébb lökte Viktort.
Tiltakozni se volt időm, az ismerős édes ajkak az enyémre nyomódtak és teljesen elvesztem. Megszűnt minden körülöttem, csak ketten voltunk, Draco és én.
Hát megtette, itt állunk a nagyterem kellős közepén egymás karjában, csókolózva, körülöttünk több száz diákkal.
-          Hát megtetted – suttogtam neki kábultan.
-          Kihoztál a sodromból. Ezért csináltál mindent? Nincs is semmi köztetek?
-          Sajnálom, hogy átvertelek, de muszáj volt.
-          És most?
-          Azt hiszem, bajban vagyunk – mutattam a dühödten felénk közeledő Ron-Harry párosra.

1 megjegyzés: