Ismét egyedül vagyok...

Ismét egyedül vagyok...

Saját szereplők

(Befejezett)

Bárcsak lenne egy apró zár a szívemhez, amit végre bezárhatnék és jó messzire dobhatnám a kulcsot. Bárcsak mindent lezárhatnék magamban, ami rá emlékeztet. Sajnos ez nem megy. Két év telt el azóta, de én még mindig rá gondolok magányomban. Hiába bántott meg minden adandó alkalommal, a gyűlöletem átvált szeretetre, bár talán ez már nem is az, csak ragaszkodás.

Ismét eljött a bál, ahova annak idején csakis miatta jártam, reménykedve, hogy felkér engem, de sose tette. Magányosan ültem az egyik sarokban és bánatos szemekkel meredtem rá. Rossz volt látni, hogy minden könnyű kis nőcskével táncolt, kivéve velem nem, akit állítólag egyszer...régen... szeretett.

Szerelem... Milyen különös szócska. Olyan sokat várunk tőle, de néha ennek a kiejtése okozza szívünkben a legnagyobb fájdalmat. Fáj, mikor azt mondja valaki, szeret, aztán egy másik nővel van. Fáj, mikor az, akiről azt hiszed, hogy te vagy a mindene csak kihasznál és játszik veled, akár egy rongybabával.

Ismét eljött a bál és én megint őt nézem. Mennyit változott két év alatt. Külsőre férfivá vált, de belül még mindig egy kisgyerek, aki nem törődik mások érzéseivel. Nem akarom, hogy ugyanúgy végződjön ez az este, mint előző években. Ma nem fogok sírni olyas valaki miatt, aki sose volt igazán az enyém. Ma este jól akarom érezni magam, kiűzöm a gondolatokat a fejemben és szórakozni fogok. Elindulok a bárpult felé és intek a pultosnak, hogy töltsön nekem egy italt. Először szigorú szemekkel néz rám, tudja, hogy kiskorú vagyok, de végül elém tolja a kis poharat. Köszönés gyanánt biccentek, majd odacsúsztatom neki a pénzt. Italomat kortyolva a pultnak vetem a hátamat és a táncoló fiatalokat kezdem pásztázni. Meglep, hogy mennyi ismerőst fedezek fel közöttük.  Elindulok a táncparkett közepe felé, hátha találok egy magányos fiút, akivel táncolhatnék. Egy lassú dallamot kezd játszani az együttes. Körülöttem összeboruló párok ringatóznak a kellemes hangzású zenére. Megállok és körbepillantok. Földbe gyökerezik a lábam. Ott állnak előttem. Ő és egy lány, a legjobb barátnőm. Egymást ölelve csókban forr össze ajkuk.

Azok a puha, édes ajkak, melyek annyiszor becézgették enyémeket, most őt csókolják, őt... akiben teljesen megbíztam, erre most hátba támad, ismét. Egyszer már megtörtént három hónappal ezelőtt, de végül tisztáztuk a dolgot és minden helyrejött, de most végleg eltört bennem valami.

A pohár kicsúszik a kezem közül és apró szilánkokra törve a földre esik. Könnyeim utat törnek maguknak végigfolynak arcomon. Ismét sírok, pedig nem akarok. Nem akarom, hogy megint ez legyen. Csípjen meg valaki, fel akarok ébredni, hisz ez csak egy szőrnyű álom...

Nem ébredek fel, ez a valóság. Könnyeimtől elhomályosult látással rohanok ki a bálteremből az utcára. A hideg októberi szél csípi arcomat, de ez most nem érdekel. El akarok menni erről a helyről. Sétálok. A villanyoszlopok halványan világítják be a kihalt kis utcát. Magányos vagyok, csak az árnyékom követ engem. Tovább sétálok és próbálom kizárni fejemből a külvilágot. Pár méter után leülök, egy padra és az előttem elterülő árnyékomat figyelem. Kialszik a lámpa a hátam mögött és eltűnik az árnyék. Ismét egyedül vagyok...