Emlékszel még arra?

Emlékszel még arra?

Twilight

(Befejezett)

- Emlékszel, mikor megszöktettél? – A kis ház nappaliját betöltötte a nevetésem.
- Nem volt egy semmi húzás – kezdett rá ő is mély, öblös hangján. A nappali kanapéján ültünk, hatalmas teste épp, hogy elfért. Magamban jót mulattam a látványán, ahogy félig elfeküdve ült. Én keresztbe fonva lábaimat helyezkedtem el mellette.
- A bevésődésről beszélgettünk. – Egyszerre fordultunk a csukott ajtó felé, ami a gyerekszobához vezetett. Mindketten jól hallottuk az egyenletes szuszogást. – Milyen igazam volt akkor.
- Mire gondolsz? –ráncolta össze máskor sima homlokát.
- Kérdeztem, szerinted nálad mikor fog bekövetkezni és szóbahoztam, hogy lehet, hogy nem is létezik a lenyomatod – emlékeztettem arra a beszélgetésünkre, ami lenn, La Pushban zajlott, miután elszöktetett az iskolától, amikor szerelmem megvesztegetése végett legkedvesebb testvére felügyeletére voltam bízva.
- Valóban – arcán mosoly terült el. Na, nem mintha nem vigyorogna napi 24 órában, mióta megszületett a kislányunk.
- Minden, ami akkoriban történ… Olyan furcsa, hogy meg kellett történniük ahhoz, hogy most így itt legyünk boldogan. Minden okkal történt. A lenyomatod nem létezett, ez tiszta sor. Aztán belém szerettél, mert valami, egy apró részem vonzott téged, még ha az én szívem másért is dobogott. Csak azért akartál engem, mert az a részem kellett neked. Akkoriban nem értettem, hisz nem vésődtél be nekem, nem lehettünk együtt. De aztán megszületett ő, benne megtaláltad azt a kis részemet, amit annyira szerettél, és most már örülök, hogy így alakult. Látom, ahogy ránézel, tudom, hogy úgy vigyázol majd rá, ahogyan Edward tette velem mindig, tudom, hogy a széltől is óvni fogod őt. És ezért hálás vagyok neked. Tudom, hogy ha kell, a legjobb testvérként leszel vele, vagy barátként, ha épp arra van szüksége. És ha majd felnő, ott leszel mellette, mint gondoskodó, szerető férfi.
- Tudod, hogy az életemet is odaadnám érte – komolyodott meg Jake egy pillanatra, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Szeretem őt tiszta szívemből, semmi pénzért nem válnék el tőle. Egye fene, ide nekem a vámpír rokonságot, nem érdekel, csak magam mellett tudhassam. És ha minden nap százszor megharap? Egyszer csak kinövi, mint a kiskutyák, nem? – nézett rám vigyorogva. Akaratlanul is egy régi, emberi álmom ugrott be, ahogy a kiskutyákat említette. Butaság volt, utána sokat is nevettem magamon, mikor felébredtem. Álmomban azon gondolkodtam, vajon mi történne akkor, ha Jacob farkasként közösülne egy másik vérfarkassal. Emberként születne gyerekük, vagy farkasként kölykük? Esetleg valami „érdekesebb”. Magamban jót nevettem ezen.
- Sose gondoltam volna, hogy Edwarddal valaha is közelebb kerültök egymáshoz. Tudom, hogy legszívesebben letéptétek volna a másik fejét. Legnagyobb sajnálatomra, tudod, olyan helyes kis fejetek van, kár lett volna érte – fogtam poénosabbra, nem állt túl jól nekünk ez a komoly ömlengés.
- Ha azt nézzük az apósom lett, muszáj egy kicsit máshogy hozzá állnom a dolgokhoz. Vicces belegondolni, hogy kétszer csókolóztam az anyósommal. Ejj, Bella, nem szégyelled magad? – nevetésétől zengtek az ablakok, valószínűleg Renesmee is felébredt rá. Reagálni se volt időm a piszkálódására, mert nyílt a gyerekszoba ajtaja és a világ leggyönyörűbb angyala dugta ki rajta vörös kis kobakját. Párosunkat pásztázta barna szemeivel, latolgatta, kihez menjen elsőre. Mindig ezt csinálta. De szerencsémre, akármennyire is ő volt Jakob lenyomata, előrébb álltam azon a bizonyos fontossági listán, persze csak egy hajszállal a mögöttem loholó Jake előtt.
- Mi folyik itt? – kérdezte már az ölemben ülve. Próbálta összeráncolni bársonyos homlokát, ahogy Jakobtól látta, de nem ment túl jól neki, így felnevetett, hangja akár ezer szélcsengő csendülése.
- Csak beszélgettünk, amíg te kialudtad magad életem. Álmodtál valami szépet? – kérdeztem, közben apró kezecskéire csókot nyomtam. Ő elmosolyodott és jobb kezét az arcomra, míg a másikat a mellettem ülő „óriáséra” tette. Szemem előtt egy rét jelent meg, az a hely, ahol a kapcsolatunk kezdődött Edwarddal. Négyen feküdtünk az apró virágok között. Ott voltunk mi Edwarddal szorosan egymás mellett, gyakran össze-össze nézve, ujjaink összefonva. Edward oldalán Nessie feküdt, hatalmas vigyorral az arcán. És ott volt a hatalmas, nélkülözhetetlen rozsdabarna farkas is, aki le nem vette szemét a mellette játszó kislányról. Néha nagy kobakját felé tolta, ilyenkor egy alapos fültő vakarást kapott. Boldogok voltunk, mert együtt lehettünk. Nem fenyegetett semmi veszély, se egy őrült nyomkövető, se egy bosszúszomjas nőstény, se a királyi vámpír család. Csak mi voltunk és a felhőtlen jókedv.
- Nagyon szép álom – mosolyogtam Renesmeere, mikor elvette a kezét. Rám villantotta apró fogacskáit, de már mászott is át Jakob karjaiba.
- Megvagy, Jake! – kiáltotta kacagva, miután alaposan beleharapott az említett nyakába. Jakob szorosan magához ölelte és ahol csak érte körbecsókolgatta a selymes kis babaarcát. Ekkor nyílt a bejárati ajtó, eddig fel se tűnt, hogy valaki a ház felé közelít, hála a Nessie által keltett látomásnak.
- Apa! – röpült szinte Edward karjaiba a kicsi.
- Szia, tündérem! Ugye jól megharaptad? – kérdezte suttogva, cinkos mosollyal az arcán.
- Ahogy tanítottad. – Ez volt számomra a legszebb látvány a világon.
Edward mosolyogva adta vissza Nessiet Jakenek, majd pillantásával engem hívott. Készségesen termettem mellette a másodperc töredéke alatt.
- Sétálunk? – Válasz nélkül kulcsoltam össze ujjainkat és indultam el az ajtóhoz.
- Jakob! Köszönöm! – szóltam vissza még egyszer, majd kiléptünk az erdőbe.
Szaladni kezdtünk, bár nem siettünk sehová. Észre se vettem, mikor értük el a nagy házat. Futás közben végig őt figyeltem, tökéletessége még mindig elkápráztatott. Igaz, már én is egy voltam közülük, de mégis, az ő szépségéhez képest én sehol se voltam.
A ház üres volt, mindenki ment a maga dolgára: Charlisle a kórházban, míg Esme az árvaházban dolgozott, Alice és Rosalie valószínűleg épp kifosztott egy seattlei bevásárló utcát, a fiúk pedig vadászni mentek a hétvégére. Emberi tempóban sétáltunk fel a lépcsőn a harmadik emeletig. A régi szobájában kötöttünk ki. Minden ugyan olyan volt, a CD-k a polcokon, az üvegfal, a bőrkanapé és persze ott állt a hatalmas ágy a középpontban.
- Hogy is akartad régen a higgadtságomat alábombázni? – Csibészes mosoly jelent meg az arcán, miközben hangosan, nem éppen finomkodva az ajtónak lökött. Én is elmosolyodtam, mert eszembe jutott a szituáció, amikor visszajött a szökésem után.
- Csak nem félre akarsz vezetni? – kérdeztem kacéran, végighúzva kezemet izmos mellkasán. Éreztem, ahogy megborzong, aztán közelebb hajolt, ajkai épp hogy súrolták az enyémeket, amikor megszólalt.
- Előfordulhat – a válasz rövid és gyors volt, akár a mozdulatsor, amíg az ágyhoz jutottunk.
- Lehet, hogy mégis hasznos ez az ágy – nevettem fel, majd feledkeztem bele a ruhái szétszaggatásába. Olyan más volt minden, a mozdulatai felszabadultabbak, nem kellett rettegnie, hogy összetörök, mint a porcelán. Végre teljes mértékben kettőnkre koncentrált. Imádtam őt! Közben akaratlanul is a régi gyengéd érintésein járt az agyam. Elmosolyodott a csókunk közben. Hallotta a gondolataimat, hát persze.
- Örülök, hogy emlékszel még!